Egy kis fali gyíkot kaptam lencsevégre. Nem tudom, ki lepődött meg jobban: ő, amikor megpillantott engem… vagy én, amikor rájöttem, hogy már egy ideje figyel. Ott ült mozdulatlanul, egy repedés peremén. Nem rohant el. Nem bujkált. Csak jelen volt – teljes figyelemmel, teljes nyugalommal. Mintha őrzött volna valamit: egy darab csendet, vagy magát a tavaszt. Vagy csak azt a pillanatot, amikor valaki végre megáll... és meglátja. Talán épp ezért nézett rám ilyen hosszan. Talán csak azt akarta mondani: „Lassíts. Nézz. Élj.” És én értettem.