Tarcalon ma este különleges pillanatnak lehettem részese. A lemenő nap aranysárga fénye végigsimította a tájat, miközben a háttérben a Bükk vonulatai rajzolódtak ki, előttem pedig Mezőzombor és Mád házai, valamint a furmint és muskotály szőlősorai pihentek a fényben.
A nap sugarai a felhők között Tyndall-sugarakként törtek utat maguknak, mintha az égbolt fénnyel rajzolta volna körbe a tájat. Mennyei fények, aranyló szőlőültetvények és egy olyan naplemente, amit nem lehet megtervezni – csak szerencsésnek lenni, hogy az ember éppen ott van.
És mintha a természet még egy különleges jelenettel akarta volna megkoronázni ezt a pillanatot, motoros siklóernyősök szelték át az aranyló eget. Ahogy a naplemente fényében lebegtek a táj felett, szinte eggyé váltak az ég és a föld között – mintha maguk is a lenyugvó nap sugarain utaztak volna.
Egy pillanat, amikor minden a helyére került:
a fények, a hegyek, a szőlősorok, az égbolt és az ember szabadsága.
Tarcal, aranyórában.